Ha a lehető legtömörebben kellene megfogalmaznom, hogy mi a lényege és egyben funkciója a történelmi fikciónak, minden bizonnyal valami olyasmit mondanék, hogy a történelem privát emberi szemszögből.
Talán meglepőnek hangzik ez egy olyan autizmussal élő egyéntől, aki életének egy-egy meghatározó korszakában saját magára vonatkoztatva kétségbeesetten és hasztalan szerette volna megértetni szakmai közegével a privát és publikus persona közti lényegi különbséget, ám tagadhatatlan, hogy ha két történelmi figurát egy fikcióban interakcióba viszünk egymással, akkor abban az esetben elsősorban nem a rangjaik, pozícióik, az életükről fennmaradt dátumok, adatok, vagy épp az utókor értékítélete kezd kommunikálni egymással (a történetmesélés mélyebb, elvontabb rétegeiben persze igen), hanem azok a hús-vér emberek, akiknek szavait, gesztusait, hanghordozását, és a többi elképzeljük.
A privát ember a publikus persona mögött.
Ebből a szempontból talán nem is annyira meglepő, hogy a történelem (azaz a múltbeli történetek kusza hálózatában koherens történetet látó és láttatni akaró kulturális konstrukció) számomra egyéni döntések pillangóhatás-szerűen egymásra hatást gyakorló láncolata. Egyéni döntéseink pedig soha nem százszázalékig racionálisak és ésszerűen (emberek vagyunk, nem gépek), vagyis szükségszerűen hatással van rájuk létezésünk privát oldala.
Bécsnek mindig is különleges helye volt az én személyes európai történelmi fikciós térképemen1, nem csak mióta a saját életem is szorosabban kezd kötődni a városhoz. A Bécsi Kongresszus fikciós reprezentációs lehetőségeiről azonban csak utóbbi néhány hónapban kezdtem el intenzívebben gondolkozni. Amikor aztán belevetettem magamat Adam Zamoyski Rites of Peace című alapos, szerteágazó, a történelmi eseménysor mindenféle aspektusára kiterjedő alaposságú nemfikciós történeti munkájába, alig pár fejezet után úgy éreztem, hogy most nagyon beletrafáltam valaminek a közepébe.
Zamoyski könyvének alcíme The Fall of Napoleon and the Congress of Vienna, s valóban azzal kezdi, ahogyan Napóleon az elcseszett oroszországi kalandja után, jó szokásához híven a seregét gyakorlatilag sorsára hagyva egy kudarcba fúlt hadművelet után (lsd még az egyiptomi eset) hazavergődik Párizsba.
Értelemszerűen nagy hangsúlyt kap ezután a lipcsei csata előtti Napóleon elleni szövetségi hatalmi átrendeződés háttértörténete, nem csak abban az értelemben, hogy miként is lehetne katonailag térdre kényszeríteni a hadvezért zsenit, de a nagyhatalmak képviselői (legyenek azok miniszterek, követek, attasék, vagy egyenesen maguk az uralkodók is, hiazen, I Sándor cár például különösen aktív szereplője volt az eseményeknek minden szinten) miként képzelnek el egy majdnai Napóleon utáni világrendet.
A lipcsei csatát megvívják (mivel Zamoyski könyve nem hadtörténeti munka, így benne minimálisan esik szó a hadszíntéri eseményekről), Napóleon pedig olyannyira visszszorulóban, hogy következő tavasszal lemondásra és távozásra kényszerül. Amikor a könyv ezen pontjához érünk, Zamoyski kiváló narratív történetíró készségeinek köszönhetően
könnyen érezzük az események főbb szereplőit régi jó ismerőseinknek,
többek között azért is, mert a kor szokásaihoz híven legtöbbjük kiterjedt privát levelezéssel rendelkezett, mely által kiváló dokumentációját kaphatjuk annak, hogy egyes döntéshozók maguk miként is látták a nagypolitikai eseményeket. Zamoyski pedig kiváló érzékkel szemezget a rendelkezésre álló anyagból, néha olyan gyöngyszemekre is bukkanva, amelyre tényleg nem lehet mást mondani, minthogy azt a jelenetet egyszerűen látni kell.
Van még egy, az utókor számára szerencsés, az akkor éltek számára nem feltétlenül, eszköze az egykori események emberileg közelebb hozásának: a fennmaradt bécsi titkosszolgálati jelentések felhasználása. Hisz honnan máshonnal is tudhatnánk órára, néha percre pontosan, mikor érkezett a cár, a ház melyik bejáratán keresztül melyik aktuális kalandjához, vagy hogy hány napra való háztartáspénze maradt egyik vagy másik túlköltekező nagyhercegnőnek, mielőtt el kell kezdenie szélnek eresztenie a személyzetét, vagy meghunyászkodnia férje családja előtt, ami azonban újabb politikai-diplomáciai bonyodalmakat okozhat.
S ha már a lehetséges elsődleges forrásokat vesszük sorra, amelyből Zamoyski bőséggel csemegézhetett, nem szabad elfeledkeznünk azokról a napló és emlékiratírókról sem, gyakorta politikusok, diplomaták feleségei, akik legtöbbször együtt (vagy pár nap, hét eltéréssel, a hadi helyzettől függően) utaztak férjeikkel keresztül-kasul Európában ezekben a mozgalmas években, s bár képletesen néhány lépéssel hátrébb állva látták, tapasztalták az utólag legfontosabbnak bizonyuló történelmi jelentőségű eseményeket, az ehhez kapcsolódó mondanivalójuk azonban hasonlóképp autentikus és fajsúlyos, és nagyon erős, gazdag alapanyag ahhoz, hogy elképzelhessük, miként is élték meg az akkori emberek ezeket a helyzeteket.
Hogy ekkora mennyiségű speciális természetű (privát jellegű) forrásanyagból ügyesen és az olvasók számára is élvezetesnek bizonyuló eredménnyel lehessen válogatni, ahhoz persze nagyon korán
konkrét döntéseket kell hozni azt illetően, miilyen alapvető összefügésekre építkezve értelmezzük az adott történelmi eseménysort.
Zamoyski nagyon korán nagyon határozottan amellé a nézet mellé áll, hogy az 1814 ősze és 1815 kora nyara közötti Bécsi Konresszusnak nevezett eseménysor története nem mondható el (azaz, mivel egy nemfikciós történeti munkáról beszélünk, egyúttal nem érthető meg) az ott és akkor az életbe magukat belevető nők, elsősorban arisztokrata társasági hölgyek története nélkül.
Hiszen nagyon részletes, alapos és nem utolsó sorban érzékeny ismertetést kapunk arról, hogyan változott napról-napra, óráról órára egy-egy kulcsfontosságú diplomáciai kérdéskör körüli a nagyhatalmi viszonyrendszerek dinamikája, de hogy jól értsük ennek a nagyon finom, kényes gépezetnek a működését, s annak hatásait, ha bármilyen porszem került ebbe a gépezetbe, kihagyhatatlan vetülete ennek, hogy az események aktív irányítói között milyen apró (vagy nem annyira apró) magánéleti incidens történt egy előző esti bálon, hovatovább, hogyan próbálták egymás szeretőinek elcsábítása révén manipulálni, néha zsarolni, vagy éppen szándékosan rossz politikai-diplomácia döntésre bírni egymást.
Az emberi létezés azon vetületét, amelyet utólag történelemnek értelmezünk, nagyon gyakran határozták olyan apró egyéni hibás döntések, amelyek ott és akkor nem tűntek lényegesnek, mégis később nagyon súlyos következményekkel jártak.
Zamoyski értelmezésében a Bécsi Kongresszus jellegzetesen olyan történelmi eseménysor (bár ha jobban szétszálazzuk, tulajdonképpen minden közismert és fontos világtörténelmi eseménysornak ez alkotja a magját), amelyen gyarló és esendő emberek, legyenek bármilyen magas társadalmi státuszban, hozták a maguk mindenkori magánéletileg-érzelmileg befolyásolt kisebb-nagyobb jelentőségű döntéseit, amelyek következményei aztán világpolitikai szinten kummulálódtak .
Ennek a kettősségnek a dinamikáját Zamoyski kiválóan képes egyensúlyban tartani az egész könyvben, így egyszerre ismerhetjük meg ugyannak a történelmi eseménynek a színét és fonákját is.
- elég csak arra gondolni, mely három magyar regény alapos újraolvasásával ünnepeltem visszatérésemet a magyar irodalomhoz másfél év teljes kihagyás után [↩]